7. Györgyfalvi Népzene és Néptánctábor

Néptánc, életforma és a második család

Krisztina egy hatalmas tál zöldpaszulyt tisztított a Bethlen-ház konyhája előtt. Beszálltam én is a babpucolásba, hogy megtudjam, mi szél fújta erre mifelénk ezt a szép fiatalasszonyt. Krisztina Budapestről jött, s a vendéglátóiparban dolgozik. Mikor megtudta, hogy lelkész vagyok, arról kezdett beszélni hogyan vált a vallását nem gyakorló katolikusból az Utolsó Napok Szentjei Jézus Krisztus Egyházának elkötelezett tagjává. Mindezt olyan lelkesen tette, hogy közben elkészült a paszuly, és még el sem jutottunk a beszélgetés céljához, hogy megtudjam, miért is van éppen Györgyfalván a tánctáborban. De aztán megjelent a párja, Kun István, a tábor egyik főszervezője, és számomra rögvest meg is válaszolódott a még fel sem tett kérdés. Nekik pedig menniük kellett, hogy Krisztina számára györgyfalvi viseletet vadásszanak, amelyrő még nem tudták, kinek a ládája aljáról kerül is majd elő.Krisztina később még pontosította feltételezésemet, megerősítve, hogy valóban jó nyomon járok a párkapcsolat és a néptánc összekapcsolásában. Őt tényleg a szerelem vitteközel a néptánchoz, csak még egy előző kapcsolatában. Korábban is táncolt, csak inkább a modern változatokat, de most már nem vonzza a tangó és a wogie-bogie, mert amint mondta: „A néptáncban hazatalált.”

A vacsorára gyülekező tumultusban még a Bethlen-ház lépcsőfordulójában néhány kérdésre megállítottam Ágnest, aki 15 évesen lelkes önkéntes. Nagyon szereti a néptáncot, de sajnos újabb lépéseket megtanulni most nincs idő, mert amikor a foglalkozások vannak, neki éppen a mosogatásál ban kell segítenie a konyhán, mert ők a „hozd ide-vidd oda, intézd el gyorsan”-felelősök. Azt is bevallotta, hogy különösen reggelente csak félálomban hallja meg, amit kérnek tőle, mert általában hajnalig táncolnak. Az esti bulit azért nem hagyják ki, s aztán egy-két órára hazaszaladnak, s alig alszanak el, már fordulhatnak is vissza, mert várja őket a terítés a reggelihez. Összesen nyolcan vannak önkéntesek, de néha úgy besűrűsödnek a feladatok, hogy el kellene belőlük huszonnyolc is.

A tábor főszervezőjét, Nagy Ákos néprajzost várom, s közben odaülök a falubeli sörözők asztalához. Vagyis ezt csak én gondoltam, mert hamarosan angol szóra leszek figyelmes. Kolozsvárról jött ki az amerikai állampolgárságú Jasen, francia barátjával meg egy sofőrrel. Rövid időn belül összezavarodom, mert a francia olyan tökéletesen beszél magyarul, mint aki itt született. Még mielőtt újhegyre tudnám szedni, hány nyelven is beszél, megjelenik Ákos, és nincs időm arra, hogy megfejtsem, miért is lett a két idegennek választott hazája Románia. Mi Ákossal beültünka terembe, mert nem szerettem volna kihagyni a zenei aláfestést.

-         Ez a hetedik tánctábor, a Biblia szerint a hét a teljesség száma. Elnézve ezt a tábort, úgy tűnik, hogy mára már nagyon szépen kikerekedett. De menjünk vissza a kezdetekhez

-         Tinédzser koromban gyakran megfordultam ilyen tánctáborokban, és már korán észrevettem, hogy ezeknek milyen üdvös mellékhatásuk van a falu számára. Nemcsak a turizmus fellendülésére gondolok, hanem kulturális, közösségerősítő jellegére is. Ugyanis itt, Györgyfalván sokan már nem tartják értéknek a régen volt dolgokat. De ha azt látják, hogy mások messziről idejönnek, pénz és fáradtságot nem kímélve szeretnék elsajátítani azokat, például a györgyfalvi táncokat, és vásárolnák meg a györgyfalvi viseleteket, akkor elkezdenek büszkék lenni rájuk.

-         Milyenek voltak az első szárnypróbálgatások?

-         Az első tábort csak négynaposra terveztük, de mivel a falu nagyon jól fogadta, kibővítettük egyhetesre. A harmadik tánctábor üdvös mellékhatása a falura nézve az volt, hogy elkezdődött a kultúrotthonban az évközi rendszeres néptáncoktatás. A felnőttek, ha nem tévedek, a negyedik tábor után hozták létre a most is létező Györgyfalvi Hagyományőrzők csoportot.

-         Mára ez a tábor már nemzetközivé vált.

-         Rendszeresen vannak vendégeink szerte a nagyvilágból, az Amerikai Egyesült Államokból, Angliából, Egyiptomból, Ausztráliából, Japánból, de a nagy többség az anyaországból érkezik. Magyarországról az idén három nagy csoport volt: az egyik Tatáról, másik Tatabányáról, a harmadik pedig Komlóról. Idén volt egy itthoni csoportunk is Zilah környékéről.

-         Hogyan alakultak ki ezek a magyar-magyar kapcsolatok?

-         Kun István, a szervezőtársam györgyfalvi származású, de most Pesten él; ő hozott kapcsolatba a kezdetekkor magyarországi oktatókkal, majd az oktatóknak és kitartó reklámkampányainknak köszönhetően lassan elterjedt a györgyfalvi tábor híre. Persze sokan vannak egyéni visszatérők is.

-         Hallottam a táborban angol szót is…

-         Igen van egy amerikai orvosházaspár, akik már többször jártak itt…

-         Hát ők meg miért jönnek ide olyan messziről?

-         Még Amerikában kapcsolatba kerültek a magyar tánccal, és úgy megszerették, hogy minden évben eljönnek tanulni. De van itt egy amerikai nő is, aki néptánckutató, ő az idén egy írországi konferenciáról érkezett ide a fiával. De hogy tovább soroljam a kontinenseket, Ausztráliából is érkezett egy Magyarországról odaszakadt néptáncoktató, aki már évek óta itt tölti a szabadságát.

-         De úgy tudom, a zenészek közül a primás is Londonból érkezett.

-         Igen. Korábbi tánctáborainkban mindig a Tokos zenekar húzta a talpalávalót, ők helybeliekből szerveződtek. Én is játszottam közöttük brácsán. Sajnos idén a megváltozott időpont miatt nem tudtak jönni, ezért egy magyarországi bőgős ismerősömet kértem meg, hogy állítson össze egy csapatot.

-         Úgy láttam, köztük hegedül a helybeli Mirza Miklós is.

-         Igen, ez külön történet. Miklóska néptáncos tanítványom, aztán látva az érdeklődését, biztattam, hogy vegye fel a kapcsolatot a Kallós Alapítvánnyal, ahol elkezdett hegedülni tanulni. Mára már a tábori zenekarral együtt muzsikál. Ki tudja, lehet, jövőre ő lesz az egyik prímás.

-         Gyönyörűen muzsikálnak! Hát az a tegnap esti legényes – amikor bemutatkoztak a Hagyományőrzők is népvisetben –, szóval, amikor megszólalt a vastaghúros legényes, szinte a hideg futkosott a hátamon a gyönyörűségtől. Mellettem ült a szomszédasszony ölében a hároméves unokája, Zsuska, s arra lettem figyelmes, ahogyan a gyermek tágranyílt szemekkel, szinte megbabonázva hallgatta a zenét, s mindkét kezét feltartva, az ujjaival ütemesen csettintett. Kérdeztem is a nagyanyját: „Hát ezt meg ki tanította neki”? Ő persze alig tudott válaszolni az elfojtott kacagásától, hogy senki.

-         Nagyon jó, hogy a gyermekek már egészen pici kortól megismerkedhetnek a zenével. Ezért is tartunk nekik foglalkozásokat a párommal, László Kinga tájépítésszel, mert hiszünk abban, hogy a ritmus, a népi gyermekjátékok, a dalok fejlesztik a mozgáskultúrájukat, segítik a kéz-láb kordinációt. Mindezt a kolozsvári Bogáncs-Zurboló Egyesület csoportjaiban felnőve tanultam, s ezt adjuk tovább itt. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezek a gyerekek, akik ilyen kis korban kezdik az ismerkedést, később már könnyen tanulnak bármilyen táncot. De visszatérve a legényesre, nem is tudom, melyik népnek van még ilyen karakteres férfitánca…

-         Hát ahogyan elnéztem ezt a műsort, sajnálni kezdtem, hogy már elutazott a német vendégem. Őt nagyon érdekli Kelet-Európa, s meggyőződésem, hogy ezt a kultúrát mélységében ilyen helyen lehet megérezni. Azon gondolkozom, német ismerőseim közül hogyan lehetne többeket is jövőre idecsábítani. A mai fiúk között olyan sok az anyámasszony katonája! Ez a zene és tánc pedig mintha segítene az önmagukra találásban…

-         A legényesről az etnokoreogrológia, a néptánccal foglalkozó tudomány tudna többet mondani. Bizonyára kapcsolódik egyfajta ősi harcászati tánchoz is, de tagadhatatlanul jelen van benne egyfajta nemes versengés is. Korábban a párválasztásban is szerepet játszott, ahogyan a fiúk bemutathatták ügyességüket, tehetősségüket.

-         Most a zenekar éppen ezt a népszerű slágert, a Gólya, sárgalábú gólyamadárt húzza. Ez györgyfalvi nóta?

-         Eza polgári táncoknak egyik kedvelt dallama. A polka (helyenként porka), a hétlépés vagy a francia négyes táncípusok mellett a múlt századokban a társasági táncok elterjedtek a Kárpát-medence paraszti tánckultúrájában, így kerülhettek ezek a táncok a györgyfalvi rendbe is. Különben ritka a kifejezetten györgyfalvi zene és nóta, mert ide korábban Kolozsról jártak ki a zenészek, magukkal hozva a kalotaszegi, mezőségi dallamvilágot. A nóták pedig a két világháború során a katonák által eljutottak a magyarlakta vidékek legtávolabbi pontjaira is. Így énekelünk ma is Györgyfalván az Isonzóban úszó, zöldre festett koporsóról.

-          Csodálkozom azon, hogy a terem most csupa fiatallal van megtöltve, és irigylésre méltóan jól táncolnak.

-         Igen, meg kell mondanom, ez az első év, hogyaz átlag életkor 30 év alatt van. De vannak itt egészen kisgyermekes anyák és nyugdíjas házaspárok is.

-         Nem kis feladat lehetett megszervezni az ellátást!

-         Hát igen. Száznegyven ember elhelyezése, étkezése, plusz a zenészek utaztatása nem kis feladat. Még jó, hogy a falubeliek is besegítenek a szállásadásba, és jónéhányan sátrakat vertek fel. Csak hát évről-évre visszatérő gond, hogy nincs elég víz.

-         A Falu Kútja Egyesületen túl vajon segít-e az Önkormányzat is, s mennyire látogatják ezt a helybeli románok?

-         Igen, látogatta a tábort a helyben lakó románok közül néhány. A Bethlen-ház melletti szomszédaink például románok, és minden évben átjönnek, sőt Kolozsvárról is kijött egy néprajzos román tanár. S bizony a tábor zökkenőmentes lebonyolításában nélkülözhetetlen, hogy az önkormányzat is mellettünk álljon. Remélem, a szombati gálára sokan lesznek kíváncsiak innen a faluból!

Ákost útjára engedtem, hogy bokros teendőit intézhesse, majd odatelepedtem a tataiak közé, s különösen azok véleménye érdekelt, akik először látogattak Györgyfalvára. Egybehangzóan lelkesedtek mindenért. Vagyis többnyire mindenért. Egy idősebb tánctanár szerint a helybeli „időjárásfelelős” előbbre is hozhatta volna a jó időt, mert az első éjszaka a sátorban igencsak hűvös fogadtatásban volt része: „Mindössze csak 10 fok – éppen annyi, mint a hütőszekrényemben otthon. Ideérve a magyarországi kánikulából, erre nem voltam felkészülve. Éjjel úgy átfázott a derekam, hogy másnap a délelőtti próbán a legényest csak a széken ülve topogtam el.” A mellette ülő Ági pedig a „minek nevezzelek” leveseket emlegette: „Én még soha nem ettem olyan finom savanyú leveseket, mint itt.” Később ezt Ilonkával, a főszakáccsal beazonosítottuk, s kiderült, a leányka valószínűleg a tárkonyos zöldséglevesre gondolt. A táborlakók csodálták a zenészeket, hogyan is bírják ezt non-stop műsort, szerintük a muzsikusok egész héten alhattak mindössze annyit, mint más egy éjszaka.

Nagy élmény volt számukra a Patai Sóstó is, igaz, visszafelé a déli gyalogtúrát a tűző napon többek kihagyták volna, de hát mit szóljon az a csapat, amelyik lemaradt, s három órán keresztül menetelt a festőien szép tájon. Emlegették ugyan annak az „útbaigazítónak” a felmenőit, aki ráadásul egy másik tóhoz irányította őket. Végül is nekik csak az jutott, hogy a sóstó helyett saját verítékükben fürödhettek, s egy részük úgy vánszorgott vissza, mint a főtt rák, a többiek pedig mint a pecsenyekacsa. Őket aztán senki sem vádolhatja meg azzal, hogy itt Györgyfalván nem volt részük kalandban. De túlélték! Viszont egy életre megtanulhatták, hogy nemcsak a vonat nem vár, hanem a györgyfalvi sóstóban megmártózni vágyakozók sem, és bizony egyeseknek „hajnali” fél tízkor már csak ki kell bújniuk az ágyból, ha fürödni akarnak.

Már éppen letenni készültem a tollamat, pontosabban becsuktam a laptopot, mikor a zenészek rázendítettek a legényesre. Egy fiatalember olyan igézően szépen táncolt, hogy nem álhattam, hogy ki ne faggassam, hogyan lett belőle a parketta ördöge.

„Mindjárt mesélek” – törölte le az izzadságot a homlokáról –, csak még kérek a muzsikusoktól egy verbunkot”. Ezt a kitérőt nem bántam, mert órákig elnéztem volna őt s a társát, ahogyan megformálták a zenének és a mozdulatnak ezt magával ragadó, páratlan harmóniáját.

Aztán leült mellém, mint kiderült Máté, Kiskunmajsáról, aki a komlói csoporttal jött. Máté most 18 éves, s angol szakra felvételezett Szegeden. Már 11 éve táncol. „Hogy is kezdődött?” - idézi fel. „Korábban a táncot amolyan lányos dolognak tartottam, és nem érdekelt. Aztán egy barátom addig nyaggatott, míg csak elmentem egy próbára. Mostanra már az életem része a Mayossa táncegyüttes. Olyan fontossá lett számomra, mint egy második család. A tánc felvidít, kitáncolom magamból a haragomat vagy éppen a boldogságomat, ha le vagyok törve, átlendít a holtponton. A népzene elvarázsol, és egészen intenzív, semmihez nem hasonlítható örömöt ad. Még azt is mondanám – de ezt csak zárójelben –, ha olyan partnerrel táncolok, akivel nagyon összeillünk, vagyis talál a lépés, ahogy errefelé mondják, az még annál is több, mint ha lefeküdnénk. A néptánc nagyban segít a partner megtalálásában. De ezen túl én rengeteg barátot, ismerőst szereztem itt, s mondhatom, hogy számomra ez egy életforma.”

Bennem még más is felrémlett, miközben hallgattam lelkesedését, és ahogyan elnéztem magával ragadó műsorukat: ezeket a fiatalokat az Úr Isten egészen bizonyosan jókedvében teremtette, és a zene és a tánc művelésével az átlagnál több örömmel halmozta el őket! De azokat is, akik a népzenét kitalálták, és generációkon át továbbörökítették! Persze nem maradhatnak ki ebből a sorból azok sem, akik most itt Györgyfalván olyan fáradhatatlanul húzták a talpalávalót egy egész héten át. Köszönjük, és reméljük, lesz folytatás jövőre is!

Vörös Éva

Aki képekben és videón szeretné kissé átélni a tábor hangulatát látogasson el honlapunk fotó- és videótárába.

Nagy Ákos

Falu Kútja Egyesület, elnök